|
|
|
Az elektromos dübörgésből és a fémsikolyok
kavalkádjából ha ki akarsz tekinteni egy pillanatra, és valami tisztára,
érzelemgazdag és mennyországi zenére vágysz, hallgass bele az ATARAXIA lemezeibe.
Azért is bocsátom ezt előre, mert ez a cikk ugyan a magyar indusztriál zene prominens
weblapján jelenik meg, ezt a zenekart nem lehet ebbe a kategóriába egyértelműen
belehelyezni. Mégis úgy gondolom, hogy műfajtól függetlenül mindenkinek érdemes
bepillantást nyerni az olasz trió néha már felsőbb szférákat érintő zenéjébe.
Az ATARAXIA zenei stílusát
egyértelműen a neogótikus, középkori és reneszánsz atmoszféra, a barokk és
neoklasszikus kor sötét és intim harmóniája, illetve a saját én keresésének
küzdelme alakítja ki.
A zenekar 1985-ben alakult, a
jelenlegi tagok Francesca Nicoli (ének, dalszöveg, dobgép), Vittorio Vandelli
(gitárok) és Giovanni Pagliari (billentyű, orgona, zongora). Az eddig kiadott
albumok és videok listája oldalakat töltene meg. Ami közös bennük az az, hogy mind
egy-egy kicsiszolt gyöngyszem, munkásságuk momentumai, változatosságuk mindig a
zenekar más arcát mutatja be. A "Simphonia Sine Nomine" tömény
középkori/barokk hangulata, a "La Malédiction." tisztasága vagy az "Il
Fantasma dell' Opera" teátrális szintetizátorfüggönyei dobgép alapokkal, az
egész átszőve Francesca hihetetlenül erős és érzelemgazdag hangjával, ami előtt
Lisa Gerrard is tisztelettel adózik.
A zenei identitásuk őszinte és
ösztönös kreativitáson nyugszik. A használt hangszerek palettája elég széles,
modern és tradicionális eszközökhöz egyaránt szívesen nyúlnak. A dalszövegek
(amik több nyelven íródnak, pl. latin, görög, angol, francia) letűnt korok és
civilizációk mondáit és legendáit idézik fel, természeti elemek, belső gondolatok
és hangulatok megjelenítését célozzák meg.
Több mint kétszáz koncert áll a
hátuk mögött, és ezek a koncertek túlmutatnak a zene határain. Színházi csoportok,
énekkarok, teátrális és multimédiás elemek bevonása teszik az eseményt a
szubjektumra ható performance-á.
"A zene a legtökéletesebb és
határtalan ezoterikus utazás, az egyetlen és éteri csatornája az élő és
eltávozott, múlt és jelen, illetve párhuzamos dimenziók közti kommunikációnak. A
zene túlmegy életen és halálon, olyan szubsztanciából táplálkozik amiben az emberi
lény feloldódik és örökké szárnyal..."
Az együttes új lemeze - "Lost
Atlantis" - az elsüllyedt civilizáció teljes történetét dolgozza fel. Legendák
szerint 50 ezer évvel ezelőtt két királyság pusztító háborút vívott egymással,
aminek az eredménye az lett, hogy mindkettőt elnyelte a tenger. A vég bekövetkezte
előtt elhatározták, hogy emlékeztető jeleket hagynak az utókor számára a hasonló
történések elkerülése végett. A zenekar tagjai felkeresték ezeket a helyeket
(Egyiptom, Mexikó, Óceánia szigetvilága), hogy a kulturális és filozófiai
hagyatékban elmélyülve, letűnt civilizációk nyomait tanulmányozva mélyebb
benyomást és tapasztalatot szerezzenek. A hangszerelésben az effektek széles skálája
és a kristályos gitárhangzás dominál, illetve Francesca gyönyörű hangja, ami néha
egyszerre több sávon is felvételre került. A lemez összefüggő történet, a
dalszövegek azon részei amik a múltat érintik görögül vannak, a többi angolul. Az
album hangulatát átszövi egy mély spirituális szféra, az ego kutatásának és a
természet megnyilvánulásának sajátos ötvözése. Hallod a mediterrán tenger
hullámzását, egyszerre érzed át az oxigén jelenlétét és hiányát, magad előtt
látod a színek játékát.
A "The early days" lassú,
atmoszférikus bevezetője a lemeznek, "Daytia" pedig egy eufórikus őrült
tánc a vég bekövetkezte előtt. Daytia volt Atlantisz fővárosa, amit először
robbanások ráztak meg, majd elnyelt a tenger. Gyönyörű és lassú szoprán hang
jellemzi az "Aperlae" című számot, görög dalszöveggel, ami tökéletesen
adja vissza a mediterrán vidékre jellemző atmoszférát. A szám a süllyedés
folyamatát dolgozza fel, ahogy a trón eltűnik a mélyben és a szétdőlt házakat
immár a halak veszik birtokba. A dal Sappho egyik versével ér véget, ami szirének
hangján csendül fel. A "Dolphins" az egyik legkísérletezőbb szám,
ambientes billentyűvel és csobogó effektekkel. A legenda szerint a delfinek Atlantisz
mérnökeinek a teremtményei. Az "Agharti" a lélek tükrének kompozíciója.
Az ősi tudás birtoklói megtalálják a kaput a párhuzamos dimenzióba, oda ahol
tovább lehet élni a szörnyű háború után. Az ősi teremtő istenek dimenziója ez,
és csak a beavatottaknak adatik meg a lehetőség hogy kapcsolatba lépjenek vele,
ugyanis a dimenziót elektromágneses energiamezők védik. A szám egy rituális
bebocsátás a felsőbb szférába. A "Fountains" a vízalatti nézőpontból
szemléli a világot, a "Mu-land" pedig - címéből adódóan - egy másik
civilizációba repíti el a hallgatót. "Oduarpa" atlantiszi tudós volt, aki
megalkotta az ember és állat keresztezéséből létrejött teremtményeket (lásd
szirén). Atmoszférikus szomorú dal, bemutatva az öreg tudós napjait, amint várja a
halált és megpróbál felejteni. A lemez legszebb és talán legdinamikusabb száma a
címadó "Lost Atlantis", dobgéppel, szintetizátorfüggönnyel és többsávos
énekkel, tökéletes látomása a kontinens pusztulásának, a feldübörgő magma és
lávafolyamnak, tűz és víz egyidejű pusztításának. Csend, szomorúság és a véget
nem érő éjszaka uralja a "Land of sand of gold of ruin"-t. Csak egy magányos
hang hallatszik, figyelmeztetés a felnövekvő kultúráknak. A "Departure"
apokaliptikus feloldódása a történetnek.
"Let the siren song carry you
away up to the realm of Beauty."
Vámosi
Tamás
|
